Te legyél az úr, a test csak cifra szolga

Neumann Ilonáról, Ilus mesternőről, a balettmesterről, tanárról és művészről, de mindenekelőtt az emberről képtelenség múlt időben beszélni. Ilus mesternő maga volt az energia- és gondolatáramlás, a folyamatosan megélt jelen, a pillanatban levés művésze. Maga volt a flow.

Számtalan legendát hallhattunk tőle. Hogy milyen volt negyedórán keresztül egy bizonyos pozícióban állni A hattyúk tavában, hogy az embernek a nyaka törött és mindene elzsibbadt, milyen volt háromórás fellépés után a szovjet elvtársak éljenzésére szusszanás nélkül újra táncolni a rendkívüli kondíciót igénylő forradalmi balettet, a Párizs lángjait, vagy milyen volt együtt dolgozni Seregi Lászlóval, akit ő mindenkor csak Lacinak hívott, s akinek mondásait, aranyköpéseit, világszemléletét és koreográfiáit növendékeinek minden óráján szenvedélyes szavak kíséretében tolmácsolta.

Ilus mesternő táncművészeti karrierje mellett nagyon hamar tanítani kezdett, ő tanította s fedezte fel például Volf Katalint, tartott nemzetközi kurzusokat, tanított profikat és lelkes amatőröket, mindig ugyanazzal a maximalizmussal, ugyanazzal a nyitottsággal, profizmussal és lelkesedéssel.

Alapossága, végtelen igényessége és precizitása, bárhol tanított is, bármibe fogott is, mindig mindenben megnyilvánult, legyen az művészeti szakközépiskolás növendékeinek oktatása, egy Seregi vagy Balanchine koreográfia betanítása, vagy egy értő kritika a Táncművészet folyóiratba. Íróként is olyan volt, amilyen ma már senki, egy hétig olvasott, tette kontextusba a látott előadást – a már meglévő, fél évszázados tudásával – hiszen, mint mondta: az én nevem van ott.

Gyakran beszélt a balett kialakulásának történetéről, erről a rajongott, de rendkívül nehéz műfajról, mindig tudott újat és személyeset mondani, és mindenkinél jobban át tudta adni azt, hogy mi a tánc lényege: életforma, kiapadhatatlan életöröm, kihívás, önmagunkkal való küzdelem, önmagunk meghaladásának vágya, 

a létezésnek olyan síkja, amit csak az ért meg, aki táncol.  

Folyamatosan képezte magát, a legnagyobb természetességgel és örömmel ült be 65 évesen újra az iskolapadba, hogy végzettséget szerezzen arról, amiről már réges-rég volt végzettsége, amit már réges-rég tanított, alkalmazott, hirdetett a mindennapokban, amiről sokkal többet tudott, mint az országban bárki. Örök önképző, tanuló, érdeklődő volt, ezért volt fantasztikus tanár. Néhány héttel halála előtt még szakdolgozatot írt, tangózni kezdett egyik tanítványával, spanyol táncot és fapapucsos koreográfiát tanított be A rosszul őrzött lányból.

Külföldön is rendszeresen fellépett, vendégszerepelt és számos kurzust tartott, különösen a Martha Graham nevével fémjelezett modern, a klasszikus balettet segítő, azt kiegészítő, ám önmagában is komplex és autentikus táncformát képviselő Graham-technikát tanította, ennek is mestere volt, de számos helyen tanított klasszikus balettet országszerte, Nyíregyházától Miskolcon át Egerig egészen a legutóbbi időkig az országot járva, hétfő hajnalban vonatra szállva, ütött-kopott tanári vagy kollégiumi szálláson éjszakázva, majd pénteken Budapestre visszatérve, hogy hétvégén amatőr budapesti tanítványait tanítsa. Mindig ugyanazzal a lelkesedéssel, ugyanazzal a kitörő örömmel.

Soha nem tett különbséget profi és amatőr között, az amatőrtől is a maximumot várta, a profitól pedig a legnagyobb alázatot, mert számára nem az volt a lényeg, hogy jobban táncolj X-nél vagy Y-nál, hanem hogy magadnál táncolj jobban. „Ha nem megyünk túl a határainkon, az egész nem ér semmit. Ez nem hobbi, ez nem arról szól, hogy rózsaszín tüllszoknyában megállunk a rúdnál, eltöltünk másfél órát és elmondhatjuk, hogy balettra járunk. Ez engem nem érdekel. Ez munka. Meg tudod csinálni. Csak akarni kell. Te legyél az úr, a test csak cifra szolga” – ez volt kérlelhetetlen balettmesteri credója. Amikor ez megvalósult, amikor egy mozdulat, egy kombináció, egy gyakorlat sikerült, ujjongva kiáltott fel: Igen!!! És boldog volt, végtelenül boldog, akár egy nyertes csata után, hogy nem volt itt hiába, hogy sikerült átadni, megértetni valamit, hogy átment az üzenet.

Ilus mesternőnek nem volt kedvenc tanítványa, mindenkire ugyanolyan kíváncsi volt, minden embert külön csodának tartott, annak dacára, hogy sokszor, hiába volt együtt a teremben akár több tucatnyi diploma, küzdöttünk az általa diktált tempóval, a villámgyors észjárással, azzal a szellemi sebességgel, amit diktált; építész, fizikus, orvos, ügyvéd, biológus, bölcsész sokszor együttesen kevés volt egy-egy koreográfia vagy mozdulatsor azonnali befogadásához.

Mindene volt a tánc és a színház, különös viszonyt ápolt a komolyzenével, érdekelte a tudomány és az építészet, úgy járkált a művészeti ágak és műfajok között észrevétlen, ahogy más sétál át egyik szobából a másikba. Beszélt franciául, angolul, németül, oroszul, óráit a jelenlevő aktuális tanítványokhoz igazítva olykor vegyes nyelven tartotta, de személyre szabott nyelve volt mindannyiunkkal, nem volt tanítvány, aki ne találta volna meg vele a hangot, aki ne tartotta volna nagyon sokra. Halálakor több száz elkeseredett komment árasztotta el közösségi oldalát, melyek egyediségéről, magával ragadó pedagógusi erejéről, különlegesen pozitív személyiségéről szóltak, és arról a veszteségről, amit e különleges személyiség távozása jelent mindannyiunk számára.

Ilus mesternő tudta a legjobban, egy balettmester egyszerre művész és pedagógus, franciatanár (elő nem fordult volna, hogy egy szó jelentését, etimológiáját ne tudta volna, vagy egy francia kifejezést rosszul ejtett volna), tánc-, színház- és művelődéstörténész, pszichológus és tréner, mesélő, viccmester, coach és Mester, olyan komplex személyiség, akivel azt osztjuk meg, ami a legfontosabb a számunkra: szenvedélyünket, bizonytalanságainkat, szorongásainkat, vágyunkat a tanulásra, a fejlődésre, önmagunk meghaladására.

Mondta is viccesen, 

ne pszichológushoz járjunk, hanem táncórára. 

S milyen igaza volt. Órái után szárnyaltunk, nemcsak sejtjeink telítődtek friss oxigénnel, a lelkünk is kitágult, többek lettünk minden balettóra által. Az a tanár volt, aki miatt még életében hálát adtunk a sorsnak a tőle kapott tudásért, elsöprő erejű és folyton jelen levő humoráért, a személyre szabott bánásmódért, magáért a létezésért.

Varázslatos személyisége bennünk, több száz, több ezer tanítványa lelkében és mozdulataiban él tovább.

Ilus Mesternő mostantól az égi balettrúdnál áll, hogy az eltávozottaknak is vigaszt nyújtson tudása erejével és személyisége varázsával.

Az Ilus mesternő című emlékfilmet Máthé Andrea esztéta, Sebők György operatőr és Kozár Alexandra készítette.