Senki nem kávézni akar, fiam

Megkarcolni, felperzselni és belehalni. Valami ilyesmi hangzik el Biró Zsombor Aurél hasítóan éles darabjában Fekete Ernő alias Gelléry Károly szájából arról, hogyan is kellene játszani. Hogy nem úgy tenni kell, mintha, hanem csókolni kell. Hogy a férfi nem kávézni akar a nővel, hanem baszni, mondjuk már ki. Mert senki nem kávézni akar. 

És ő, Gelléry, egész életével bizonyítja ezt. Színházigazgatóként is, osztályvezető tanárként is, rendezőként, művészként és rákos betegként is. Ő befogadja a tanítványát, akinél gázszivárgás van. Kijárja, hogy az exhallgatója rendezhessen. Államtitkárfélékkel üvölt hosszasan a telefonba, hogy megértsék a nyúlagyukkal, a kultúra nem mérhető szavazatokban. Hogy a Petri György Színház nélkül nincs Budapest. Hogy Ibsen, Füst, Esterházy és egy rendkívül érzékeny, tehetséges fiatal bemutatója nélkül nincs kulturális élet, bazdmeg. És ezt úgy mondja el, hogy a vonal másik felén lévő ember is megérti végül. 

És mindenkivel próbálja azt a hangot megütni, azt a módszert alkalmazni, amiről azt hiszi, a másiknak beindul tőle a működése. Amitől előjön belőle a tehetség. S ha valakinek ehhez a tökét kell megfogni egy jelenet próbálása közben, akkor úgy. Még akkor is, ha annak a másiknak ettől a tökfogástól tönkremegy a nemi élete, merevedési zavara lesz, és elhagyja a pályát, éttermet nyit, civil lesz, pedig anno attól kellett félni, hogy az ő tehetsége vakító fénye mellett hogy fog az osztály többi tagjáé pislákolni. És persze közben ez a Gelléry, mint minden zseni, akinek hatalma is van és érdekérvényesítő képessége is, elviselhetetlen.

Fekete Ernő úgy szánt és karcol, olyan amplitúdón markol tököt és lelket egyszerre, hogy azzal az írót és a rendezőt segíti abbeli feltett szándékában, hogy érzékeltessék, mennyire nem feketén-fehéren eldönthető kérdésről van szó, még akkor sem, ha a társadalom ezt már réges-rég feketén vagy fehéren eldöntötte. Hisz vannak ugye a macsók, akik megengedhetetlen eszközöket használnak, és vannak az áldozatok, akiket abuzáltak, és ha még nem szakadt volna ketté a társadalom minden egyéb mentén, hát eggyel több ok arra, hogy ennek mentén kettészakadjon.

Gelléry és a tanítványok. Vizi Dávid, Fekete Ernő, Tasnádi Bence  Fotó: Dömölky Dániel

A 2031, miközben épp arra keresi a választ, a művészi nagyság leple alatt meddig lehet elmenni az eszközökben és meddig nem, expressis verbis nem foglal állást, és végül is épp a feltett kérdésre nem ad végleges választ. És ezt nagyon jól teszi. Zseniálisan. És hogy ez így van, az Fekete Ernő érdeme is, ő az, aki zsigereinkre ható színészi eszközeivel mesterien egyensúlyoz a szimpatikus papa és a taszító Nárcisz, a jóságos osztályfőnök és az irritáló egofényező, a megkérdőjelezhetetlen zseni és az elviselhetetlen szörnyeteg között, akibe vagy beleszeretünk, vagy nem tudjuk elviselni lehengerlő puszta lényét, akadályt nem ismerő ambícióit, s mellettük sajátjaink kínzó törpeségét.

Fekete Ernő ezzel az amplitúdóval mindenképp rátesz még egyet az amúgy is sokrétegű, feszes és jóformán boncasztalon játszott előadásra, amit lehet me too-, cancel culture- és színházfilozófiai darabként is nézni és értelmezni, miközben kimondottan egyik sem, mégis ezek mindegyike 

a 7. Orbán-kormány 2031-es, taszító színházpolitikai közegében, ahol már a Katona, az Örkény és a Radnóti is füstbe ment, és már csak a Petri György Színház van talpon széles e vidéken.

A rendező osztály tízéves találkozójából egyre nagyobb feszültségű tetemre hívás lesz, ahol mindegyik fiatal színész autentikus és erős, csapatban és egyenként is, és mindegyikük másként az. Tasnádi Bence Bálintja gyáva, idegbeteg, körömrágó, mégis azért ő az, aki a megfelelő pillanatban hiteles és húsba vágó kérdéseket tesz fel, Lengyel Benjámin kiugrott éttermes Ricsije fájdalmasan következetes és drámai erejű, az ő sorsa és jelenléte a dramaturgiai hajtóerő, hisz az ő máig kiheveretlen sérelme indítja be az önvallomás-sorozatos estét, Béres Bence Andorja a hatalom közelében szteppelők nagy pofáját és allűrjeit hozza pompásan, Vizi Dávid szuggesztív Misije pedig talán a legtöbbet tudja a nagy hatalmú osztályfőnökről, miközben ügyesen rejtegeti jelen helyzetét és e viszony mibenlétét.

Azzal nem lehet vádolni a szerzőt, hogy a női szerep(ek)et írta volna a legerősebbre, Mentes Júlia finom, rejtőzködő, megfejthetetlen Hannájának a félbehagyott, félbeszakadt mondatok, a kiegyensúlyozás és villámhárítás feladata jut, és ő nem is akarja ezt sem a női varázs, sem a rendezői entellektüel irányába tolni, Hanna az, akiről a számvetéses este folyamán voltaképp semmit nem tudunk meg, még azt se, hogy időközben leszbikus lett. Hacsak nem abból, hogy totál idegbetegre, lelkileg labilisra és erősen társfüggőre rajzolt szerelme (Kanyó Kata) váratlanul megjelenik, s ezzel a néhány perces kis intermezzóval többet tudunk meg róla, mint az egész boncolásos este folyamán. S bár annak idején konszenzuálisan jött össze Gelléryvel, amiről mindenki értesült szinte, ő se tudja eldönteni, szerelmes volt-e belé vagy sem, vagy hogy most szerelmes-e vagy sem. S hát persze hogy igen.

Ahogyan azt se lehet eldönteni, a darab vagy a rendezés az erősebb, de ha vetünk egy pillantást a színlapra, látjuk, a koncepció közös, rendező és szerző kart karba öltve keresi a választ a kérdésekre, tán ezért működik ilyen jól mind az előadás, mind a szöveg. Biró Zsombor Aurél író és Dohy Balázs rendező egy nyelvet beszélnek, így itt az a szerencsés eset áll fenn, hogy szöveg és jelenet erősítik egymást, semmi sem fölösleges, jó a dramaturgiai felépítés, jó a kifutás és a legfontosabb, hogy az előadás nekünk, a mának szól valós társadalmi kérdésekkel és valós válaszadási kísérletekkel. 

Mindehhez cizellált, mert azért az is elhangzik, hogy megsemmisíteni valakit minimum megkérdőjelezendő, főleg ha ez a valaki maga is felajánlja önnön megsemmisülését, lelkileg-testileg lecsupaszítja önmagát, mi több, halálos kórral néz szembe, és legfőképp, mert bár megengedhetetlen eszközökhöz fordult olykor a cél érdekében, mégiscsak azt érte el, hogy akkor voltunk a legboldogabbak. Fekete Ernő elementáris erejű játéka a Kamra intim terében a bőrünk alá hatol, napokig velünk marad. 

2031-ben is lesznek zsenik körülöttünk, lesznek a nagy öregeket megkérdőjelező, mégis iránymutatásukat szomjazó fiatalok, amikor már minden munkanélküli színész a Petri György Színházban kilincsel, és az is biztos, hogy addigra már össztársadalmi szinten is annyira szakadtak és prolik leszünk, hogy nemcsak a sarki kocsma közönsége, de az alkotóművész is melegítőt, élevasalt nadrágjához fehér sportcipőt hord, amiről Karl Lagerfeld már régen megmondta: az önmagunk feletti kontrollvesztés itt kezdődik.

A 2031 zseniális, brutális, zsigeri, s a benne boncolt legfontosabb kérdést épp az előadás minősége válaszolja meg.