Nincs valaki, akivel beszélhetnék?

Ha valaki tudja, milyen konstansan hidegben aludni, mert nincs pénz fölkapcsolni a fűtést, hiába fázik a gyereke mellette, hogy milyen heteken át száraz kekszen tengődni, és abból is az utolsó szemet a gyereknek adni, munkaügyi irodáról munkaügyi irodára járni, ételosztáskor sorban állni vagy élelmiszerbankból vásárolni, az másképp nézi a Radnóti Színház Én, Daniel Blake című produkcióját, mint aki ezekről a mindennapjainkat átszelő traumákról csak a sajtóból vagy a szomszédból hallott. De aki mindezt még nem élte át, az is bizonyára találta már magát a hivatali bürokrácia útvesztőiben, ha más nem, intézett rokona, családtagja számára ellátást, ügyet, segélyt. S ha még ez sem, akkor a barátja, ismerőse. S ha még az sem, hát, olyan már nincs is.

Dave Johns darabja eredetileg a ma Angliájában, annak is vidéki munkásközegében játszódik, s tulajdonképp csúfolódás lenne szociálisan érzékenyítőnek nevezni, mert ez itt már nem az érzékenyítés, hanem a telibe mutatás, a premier plánban történő ábrázolás, aminél már nem fordulhat el a fej. A tiéd sem. Amikor már nem kellemetlen nézni, hanem tragikus. Mert már mindegy, hogy vele, veled vagy velem történik. Mert ez bizony már mindannyiunknak fáj.

Az Én, Daniel Blake-ben, mely Ken Loach világhírű filmjéből készült, már jóval többről van szó: ez itt a hús-vér valóság, a mostani és mindenkori, modern kori szegényeké, mondhatnánk úgy is, a dolgozó szegényeké, akik egy ideje már szociológiai fogalommá váltak, s akikhez tartozik nagyjából a magyar társadalom fele. A darab (ahogyan a film is) azonban az életnek egy olyan krízispillanatát ragadja meg, ahonnan már a dolgozói szegénység is szinte elérhetetlen álomnak tűnik, amikor az ember egészségügyi állapota vagy családi helyzete miatt nem képes dolgozni, ám ahhoz, hogy valamiféle segélyt vagy támogatást kapjon, ámokot kell futnia.

Papírok, értelmetlen formanyomtatványok hadát kitölteni s kitöltetni, igazolni, bizonyítani, adminisztrálni, mindezt persze digitálisan és online, annak is, aki erre koránál, szocializációjánál fogva nem alkalmas. A digitális társadalomból kirekesztettnek lenni eleve hendikep, s ha ez párosul a munkaerőpiacról való tartós kieséssel, az egészségi állapot romlásával és a kor előrehaladtával – márpedig ezek földrajzi paraméterektől függetlenül bármikor bárkivel bekövetkezhetnek, s gyakran kart karba öltve járnak – akkor végünk. Emberrel beszélni nem lehet, gép van és gépezet, s a digitális világban nem eligazodni bűn, hiába adódik a kérdés magától értetődően: Nincs valaki, akivel beszélhetnék?

Az előadást Schneider Zoltán viszi a vállán, aki Valló Péter tökéletes választása a mestergerendát betegen is felemelő, amíg csak tudja fél vállán is elhúzó, rendes, becsületes, egészséges öntudattal bíró kétkezi munkásember megformálására, aki a szemünk láttára jut el a robbanásig telt állapottól a csendes elkeseredésen át a tehetetlenségig, a világ színe elől való elbújásig és a végső, tragikus kimenetelű döntés meghozataláig.

Schneider telibe talál: folyamatában is árnyalja Daniel Blake karakterét, nyilatkozza is az előadás kapcsán, hogy több dolog is közös közte és a munkája vesztett ács között, például hogy hisz abban, a fizikai munkából meg lehet élni. (Mondjuk manapság ebben jobban lehet hinni, mint a szellemi munkából való megélésben.)

Mészáros Blanka Katie Jenkinsként eléri, hogy ne csak a két óra játékidőre, úgymond színpadilag legyen zilált, csapzott hajú, kilátástalan helyzetébe belefájduló ifjú anyuka, hanem ennél mélyebben, életvitelszerűen, Porogi Ádám magát halálba irritáló tisztviselőjének pedig elhiszem, a másik oldalon is ki lehet készülni, ha az ember egy értelmetlen gépezet része, még ha ez a kikészülés a másik két tragédia árnyékában olyan nagyon nem hat is meg minket.

Bata Éva egyénire formált, tollal koppintgató, alapvetően keményre vett ügyintézőjében is fel lehet fedezni olykor az emberséget, ám az ügy kimenetele szempontjából ez sem sokat jelent. Juhász Tibor e. h. edzőcipőkkel feketén csencselő Chinája lehetne markánsabbra húzott, harsányabbra rajzolt figura, különösen beszéd és szövegmondás tekintetében, ha már rapről van szó, így nem eléggé képez ellenpontot erőben és rátermettségben Schneider Danjével szemben. Mátyássy Kála Cecília Katie gyermekeként pedig idejekorán megtapasztalja a színpadi létezést egy nem túl vidám szerepben.

Valló érzékeny rendezése egyszerre próbál általános érvényű és a hazai viszonyokra adaptált lenni, utóbbit nem is nagyon kell forszíroznia, sajnos magyar nézőként nem tudjuk pusztán egyetemes problémaként az előadást nézni. És nem is a rendszer abszurditása az igazi tragédia, hanem hogy abban a bizonyos skillekkel nem rendelkező, a korral nem haladó, a digitális világon kívül maradó ember, még ha józan és erős is, el tud jutni arra a szintre, amikor már magának teszi fel a kérdést: ha már az önbecsülését is elvesztette, akkor minek éljen? Hiszen hogy tudjon tovább élni, ha nemhogy dolgozni nem képes, eltartani magát, segíteni másokat, de már önnön emberi méltóságában sem hisz? 

Mindezek mélységeiben Schneider nagyon ott van, ő a tartóoszlopa az előadásnak.
Az előadás eléri azt, amit az ilyen egyáltalán nem kirívó, sőt, inkább mindennapi történetek, ha csak a szomszédtól halljuk vagy rádióriport formájában jutnak el hozzánk, vagy egyszerűen az utcán hevernek, nem érnek el, mert már immunisak lettünk, mentjük saját lelki egészségünket, így-úgy összetartott, empátiaszegény életünket, pedig a szomszédban élőnek már a bútorait kell csendben és titokban eladni, hogy fussa kenyérre.

A véghajrájában a munkaügyi hivatal előtt szívszorító beszédet mondó Dan története azért is tragikus, mert a leszakadás folyamatát mutatja meg, s bár felcsillantja a reményt, hogy a hasonlóan nyomorult helyzetűek, ahogyan a szinte családdá formálódó ács és a gyermekét egyedül nevelő anyuka a bajban egymáshoz sodródhatnak, minek folytán megcsillan az igazi emberség és különösen szép, érzékeny együttállás jöhet létre, mégis arra fut ki, hogy segíteni csak az tud, akinek magának is van anyagi, fizikai, és főleg lelki tartaléka, s ha az utóbbit a hivatali kanosszajárás és a méltóságvesztés kikezdi, bizony bekövetkezhet, és be is következik a tragédia.

Az Arany Pálma-díjas nagy sikerű film történetével 2016-ban szembesítették a konzervatív Damian Green munka- és nyugdíjügyi minisztert, aki így nyilatkozott. „Nem, nem láttam az Én, Daniel Blake-et. De az előzetesét sokszor megnéztem. És szeretném felhívni a mélyen tisztelt hallgatóság figyelmét, hogy az említett film csak egy kitalált történet. Fikció.” Mi sajnos még a munkaügyi miniszterünknek se tudjuk az előadást megmutatni. Merthogy nincsen. S ha lenne is, csak falra hányt borsó lenne.

A címlapfotót Dömölky Dániel készítette