Se sikk, se style, avagy a korrupció szatírája

Székely Kriszta azt mondja, a Chicago zenéje majdhogynem tökéletes. Székely Krisztának igaza van. Ez a zene olyan minőségű, textúrájú, olyan érzelemgazdag és olyan lelki húrokat penget, hogy méltán nevezhető – a szintén John Kander és Fred Ebb által jegyzett Cabaret mellett – a musicalek királyának. Nem, nem kérek elnézést a Webber-rajongóktól, nem ugyanaz a zenei minőség. Voltaképp a Chicago nem is musical, jóval több annál, inkább drámai zenemű a jazz világából. All that jazz. Vagy ahogy Závada Péter pompás fordítása-dalszövege mondja Rezes Judit sokat sejtető karcos altjával: oldott dzsessz.

A Katona József Színházról és a Kamráról nem rögtön a Chicagóra asszociálunk, sem a tér, sem a style, sem a színészek, sem a rendezők nem Bob Fosse - Kander - Ebb klasszikussá vált örökbecsűjét idézik, bármilyen széles spektrumon mozognak is, nem ez a mű jut elsőre a színházról az eszünkbe. Amikor megláttam az új téli premiert, magam is arra gyanakodtam, ez biztos valami más, valami parafrázis, netán kortárs szerző hason című műve – meg aztán Békés Pálnak is van egy kiváló, a pesti hétker mélyét bemutató kiváló regénye Chicago címmel –, tuti nem abban a zsebkendőnyi térben fognak előjönni ezzel a nagy gépezetet, tánc- és zenekart mozgató nagyívű, hangos, robajos, szenzációhajhász és hatásvadász történettel, mely maga is a szenzációhajszáról és hatásvadászatról, meg az e kettő által mozgatott, korrupt, de fényesre csiszolt nyomorúságos világról szól.

És de.

És épp ez a jó, hogy már a darabválasztás is rendhagyó, Székely Kriszta igazgatói működését megkezdő–megelőlegező gesztus, mi több, aktus, felvállalt, (csúcs)minőségi szórakoztatás, mondhatnánk, a színházi szórakoztatás újradefiniálása, amikor nem a néző teljesen félreértett, minőségromboló kiszolgálásáról, hanem megemeléséről van szó, meg arról, hogy a színészek kimozduljanak megszokott pályáikból és megmutassák azon tartományaikat, melyeket egy mégoly társadalomkritikus vagy véleményütköztető kortárs mű vagy újraértelmezett klasszikus sem tud nyújtani – vagy ha igen, az is leginkább a rendezőnek. De a Chicago színészközpontú mű, nem a rendezőnek kell villognia, az ő villogása az, ha jók a színészek. Persze ehhez el kell hitetni velük, hogy képesek rá. 

S bár itt az újragondolás a kulcs, bármilyen paradoxon is, a végeredmény mégis egy klasszikus, igazi zenei dráma, az, ami, melyből az intim tér, a kamarai minőség és az újragondolás nemhogy elvesz, de hozzátesz. Ehhez jön, hogy Székely a legjobb szakemberekre bízta azt, amit egy musical esetében a legjobb szakemberekre kell bízni: Dinyés Dániel a zenei minőségre (természetesen élő zenekar adja a Karma Klub helyenként szintén újragondolt, izgalmas szaxofon-, trombita-, klarinét és zongorafutamait), Gergye Krisztián a koreográfiára garancia. Gergye ráadásul nemcsak prózai színházi alkalmazott koreográfiai tapasztalattal rendelkezik, de önálló alkotásaiban is műfaji határokat feszeget, képből, egész életműből inspirálódik, lásd legutóbb a Barcsay 125 kapcsán. 

Nyilván a Chicago esetében annyira nem szabadul el a koreográfusi fantázia, hisz mégiscsak egy erős, ismert, meglévő koreográfiai anyag él a köztudatban, de Gergye arra is biztosíték, hogy itt nem az ablaktörlő vagy könyöklengető, idióta mozdulatokra építő, a táncot egyfajta olcsó látványossággá silányító gyakran alkalmazott musicalkoreográfia látható, ilyet nyilván a balettos múlttal rendelkező Székely be se engedne a színpadra. Itt senki se mozog bénán, egyesek (Jordán, Rezes) kifejezetten jól, maximum még egy kis olajozás kell.

Mindezen szándékoknak és kiindulópontoknak megfelelően a színészek valóban lubickolnak a műfaji kimozdulás nyújtotta művészi utazásban, mely egytől egyig jó hatással van mindegyikükre.

Mentes Júlia (Roxie Hart) úgy énekel, úgy játszik a hangjával (is), hogy arra bátran lehet egy főszerepet építeni, s ha a 2031-ben ő volt az, aki leginkább elveszni látszott az erős egyéniségek vagy a rendezői instrukciók közepette, itt igazán magára talál, bizonyít minden téren, talán eggyel (kettővel) még jobban hihetne a jónőségében/lehengerlőségében, ahogy ezt teszi show-biznisz duótársa, a Velma Kellyt alakító Rezes Judit. 

Duójukat nézve a főszereplő választásnál lehetett olyan rendezői koncepció, hogy a világsikerű filmet megidézve legyen egy hosszú, szikárabb szőke (Renée Zellweger), és egy lágyabb, elomló barna (Catherine Zeta-Jones), hisz a bombabiztos sztárkettős minden produkció feltétele, s ez a megidézés olyannyira szándék lehetett, hogy Mentes vonásaiban, mosolyában, nőiségében is nem kevésszer kifejezetten hasonlít filmbéli kolléganőjére. Talán egyetlen „hátránya” a túlzott szimpatikusság vagy szerénység, nem tudni, utóbbi személyiségéből, netán viszonylagosan új katonás tagságából fakad, de ha rendezői koncepció, az is lehet létjogosult, hiszen Roxie Hart eredetileg unatkozó háziasszony/egyszerű kóruslány, csak hát közben a chicagói maffia- és alvilág lealjasítja, elzülleszti, Mentes Roxie Hartja pedig még nem elég romlott, nem elég züllött ebben a mocskot és hazugságot értékként felmutató világban.

Vagy itt van a Billy Flynn-t, a lányokat védő, dörzsölt sztárügyvédet alakító Tasnádi Bence, aki egyszerűen úgy nagyszerű, hogy nehezen lehetett volna nála „antiügyvédebbet” választani, libafosszínű öltönye úgy lóg rajta, mint flasztervállalkozón a Gucci, ő nem dörzsölt, nem ravasz, nem ügyvédes, még csak nem is sármos, ahogy Richard Gere, egyszerűen csak röhög az egészen, élvezi, kívülről néz a szerepére és kívülről lubickol benne.

Jordán Adél mély, karcos, reszelős altjával, pazar hangképzésével, félelmetesen gonoszt idéző kék kontaktlencséjével és fehér szempilláival hidegrázósan tökéletes Mama, jól bizonyítva, hogy egyéni művészi megközelítéssel még mozgásstúdió reklámba illő, tökéletesen kidolgozott, minden szempontból uralt testtel és fit lady megjelenéssel is lehet minden hájjal megkent hiteles Mamának lenni – ha van elég tehetség és főleg gondolat a szerepről. Az övé zsigerien tökéletes alakítás.

Béres Bence olyan elfojtott létezésű, „elnézést kérek, hogy élek” lelkületű-tekintetű Celofánt hoz, amiből egyértelmű, egy jó színésznek egy mégoly nyomorult szerepben is, ahol az észrevétlenség tragédiájának megmutatása a feladat, sikerül az észrevehetőség paradoxona, olyannyira, hogy mi kérünk elnézést a nézőtéren.

Závada Péter dalszövegei pazarok, coolak, modernek, nagyjából a 2020-as évek legmodernebb, hunglish alapú szlengjét hozzák (patent, slash), prozódiában is, stílusban is passzolnak, rengeteget hozzátesznek az amúgy is sokféle lubickolást hozó élvezetes produkcióhoz, melyet csak épp annyira kell moderníteni, hogy otthon érezzük magunkat benne 2025-ben is.

Az előadás egyik csúcseleme a teljesen új szövegezésén túl az a dal, mely arról szól, hogy már nem létezik se lovagias férfi, se elegáns nő, csak picsa és prosti, stílus régen nincs már, se sikk, se style, mi pedig a Jordán-Rezes showgirlök duójában egy keserű pillanat erejéig elmerenghetünk egy egykor volt szép világ végleges tovatűnésén, amikor még volt férfi, nagybetűs, és volt hozzá nő, nemcsak a szintén elsüllyedt alkotmányban (sic!) diktatórikus jelleggel lefektetve. Mert a produkció aktualizál, de épp csak amennyire kell, finoman, hisz nem nagyon van itt mit aktualizálni, minden ugyanaz Budapesten, mint a Broadway-n volt 1974-ben vagy Chicagóban 1924-ben. Megejtő ez a pillanat, mely egyszerre emelkedik a nemek által osztott világ fölé, és mintha egyszerre nyújtana szomorú magyarázatot az önként választott bármiféle kisebbségi létezésre.

Értjük és osztjuk az újságírókról, bloggerekről, vlogerekről és más hasonló hienoid állatfajtákról, na meg az általuk űzött műfajról szóló szatirikus kritikát is, mely az elmúlt száz évben pusztán eszközeiben változott, attitűdjében mit se. Pazar geg, hogy az egyébként akár oratorikus műben is helytállni képes Pálmai Anna az egyik jelenetben vagy ötször-hatszor jön be és megy körbe-körbe, takarásba ki, színpadra be, olyan őrjítő sarokkopogással, hogy az ember idegrohamában majdnem kimegy a nézőtérről. Igen, ilyenek az újságírók, rohadtul idegesítőek, náluk már csak az rohadtul idegesítőbb, mi több, fájóbb, ha nincsenek, mert akkor semmi sincsen, se show-biznisz, se színház, se hír, se szenzáció, se élet, csak a nagy büdös semmi, ami meg ugye kit érdekel.

Így vagyunk mindannyian egymásra utalva, a világ show-bizniszének manipulálható, kiszolgáltatott szereplői, melynek működése hol felemelő, hol nyomorúságos, legtöbbször mocskos, véres és jóvátehetetlen, ám ha nincs, akkor csak a néma csend. De az már a Katona József Színház egy másik előadása.

A cikk megjelenését az RH Dental fogorvosi klinika támogatta. Amennyiben szeretne a jövőben is ehhez hasonló kritikákat olvasni, kérjük, ön is támogassa oldalunkat.