Édes Vizyné

Ha valaki azt hiszi, hogy díszlet nélkül, egy szál fekete pallón nem lehet eljátszani Kosztolányi legnagyobb regényét, méghozzá úgy, hogy az ne elvegyen a világirodalom eme gyöngyszemétől, hanem hozzáadjon, az téved. A feltűnő tehetségű, az Örkényben korábban a Pionírszív című előadást jegyző ifjú Szenteczki Zita rendezése azonban nemcsak díszlettelensége miatt újszerű, de azért is, mert Vizyné drámáját, a céltalanságból, magányból és gyermektelenségből szövődött élettragédiát helyezi a középpontba, s ehhez Für Anikó nemcsak kiváló partner, de tán maga a rendezői koncepció is az ő színészi egyéniségének súlyából fakad, bár nem tudni, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás. 

Az ember eleve nem vár sokat, vagy legalábbis ódzkodik, amikor regényadaptációról van szó, de az Örkény Stúdiójának Édes Annája olyan mély dráma, mely tökéletesen él a színpadon is. Ebben óriási szerepe van a dramaturg Bíró Bencének, akinek szövege az epikus súlyoknak, a történelmi kontextusnak, a Kosztolányi-féle párbeszédhűségnek, a karakterek plaszticitásának és a színpadi feszesség elvárásainak is tökéletes megfelel, ráadásul úgy, hogy a közéleti kikacsintás (Vizy „csak” helyettes-államtitkár, ám óriási jogkörrel) sem erőltetett, nem megy sem a regény, sem a korhűség rovására. 

A rendezőnek azt is sikerül elérnie, hogy a magány, a kiszolgáltatottság, a méltóságvesztés többes drámája mindvégig olyan gegekkel, poénokkal legyen átszőve, melyek az ember mindenkori helyzetének ironikus interpretációs lehetőségéből fakadnak, s nem távolítják el a drámát és nem is bagatellizálják azt. A rendezői-szövegírói „taktika” az, hogy egyrészt mindenki több figurát játszik, másrészt a főbb szereplők olykor egyes szám harmadik személyben beszélő, saját maguk cselekedeteit közvetítő kommentátorokká válnak, de ez nem válik sem terhessé, sem didaktikussá, ráadásul önkommentátorként senki nem válik narrátorrá, nem esik ki szerepéből, hanem tovább játssza önmagát. 

A rendezői koncepció és a színészi játék középpontjában is egyaránt Vizyné áll, s Für Anikó Vizynéje reveláció. A társasági bájcsevegő, a látszatnak élő, a többi méltóságosnéval életcélszerűen vetekedő minisztertanácsosné élettragédiájáról olyan hamar lehull a lepel, amilyen hamar csak lehullhat: ő nem házicselédet, padlóvixelőt, rongyoslevest főző vagy piskótát sütő néma robotgépet keres, hanem hatévesen elvesztett kislányának felnőttkori mását keresi kétségbeesetten. 

És Annában meg is találja. Anna érkeztével és felfogadásával nem azért nyugszik meg, mert immáron neki van a házban és méltóságáék köldöknéző köreiben a legfeddhetetlenebb, legtisztább és önmaga vágyaira nézve legigénytelenebb cselédje, hanem mert Anna ottléte kislányára emlékezhet, s neki a múltban élés, a spiritiszta szeánszokkal megsegített emlékek megidézése maga a földöntúli boldogság, különösen munka, cél és házastársi gyengédség nélkül tengő üres életéhez képest. Vizyné nem Moviszterné, aki még azt is megakadályozza, hogy háztartási alkalmazottja valami földöntúli szerencse folytán körmagyart táncoljon gazdag udvarlója oldalán a jogász-orvos bálon, ő legszívesebben ruhákat, cipőket ajándékozna Annának, legféltettebb titkait osztaná meg vele, ha a státusza és a társadalmi konvenciók engednék. 

Ebben az előadásban Vizyné jobban ki van szolgáltatva Annának, mint fordítva, ő többet veszít azzal, ha Anna férjhez megy és magára hagyja, mint azzal, ha meggyilkolja.

Zsigmond Emőke leginkább néma, ám nagyon is jelenlevő, alázatos, bemutatkozás helyett buzgón kezet csókoló Annája olyan, ahogy az a nagykönyvben, vagy inkább a cselédkönyvben meg van írva. Számára nemcsak lelkileg, de fizikailag is nagyon megterhelő lehet a szerep, mert némaságát folyamatos csúszó-mászó üzemmódban létezéssel pótolja, ami lehet a padlóvixelés, a lelket meghasonító szolgaság vagy a méltóságvesztett állapotból fakadó frusztráció kifejeződése is. 

Az a jelenet, amikor rózsaszín köpenyével és fehér, ujjatlan mosogatókesztyűjével mint egy mozdulatlan, akarat és autonómia nélküli bábot behozzák és Vizyné színe elé pakolják, megadja alakításának drámai alaphangját. Ebből akkor se mozdul ki, amikor négy napot Patikárius Jancsival tölt és néhány mámorító pillanatra megéli a szerelem és szexuális gyönyör revelatív élményét. Ugyanezt éli meg Borsi-Balogh Máté is, akinek látszólag magabiztos, túlzottan harsány, sodró erejű Jancsija az a fiatal felnőttkor kapujában veszteglő, valójában önigazolást kereső, önmagának is folyton bizonyítani akaró fiatalember, aki hirtelen nem tudja, bankfiú, mozisztár, alanyi jogú unokaöcs vagy miniszteri tanácsos szeretne lenni. Ám addig is dugni akar egy jót, hogy aztán pechére őt is megérintse a szerelem oldalszele. Ne menjünk el a Borsi-Balogh által kiválóan játszott másik szereplő, a gondnok Ficsor mellett sem, aki a seggnyalás iskolapéldája. 

Epres Attila maga is tudja, ahogy az őt öltöztető, figuráját cowboycsizmával-kalappal, bőrzekével inkább westernesre vevő Izsák Lili is, hogy ha valaki, hát ő egy igazi anti Vizy Kornél, és a minisztertanácsosi, majd helyettes-államtitkári méltóságánál sokkal közelebb áll hozzá a szintén általa játszott, kormos képű, hajlott hátú, borvirágos arcú kéményseprő. Ő ebből az antipozíciójából teljesíti feladatát, azt a Vizyt, akinek feleségéhez nemcsak szexuálisan, de már lelkileg sincs jó ideje semmi köze. Ahogyan Bíró Kriszta túlzó gesztusokkal operáló, színpadias, harsányan egyszerű Moviszternéjének sincs köze a kiapadhatatlan humorforrásul szolgáló Znamenák István örök kívülálló, a „díszes” kompániához képest mondhatni teljesen civil Moviszteréhez. Külön geg, hogy a 90-es, Esztergályos Károly rendezte tévéfilmnek Znamenák volt a Patikárius Jancsija. 

Az Örkény Stúdió adaptációjában minden együtt van, amiért adaptálni érdemes: a totálisan újszerű megközelítés, a regényhűség, a pszichológiai mélység és az a plusz, ami csak ezé az előadásé. A puncsos-csokoládés piskótát, amit Anna az előadás végén felkínál a nézőknek, s amelynek széttrancsírozásával gazdáit szimbolikusan kivégzi, ezúttal nem lehet visszautasítani.

A legutóbbi előadás most ment le, de az Örkény Színház ősztől ismét műsorára tűzi.